Presbiterképzés előadásai

A reformáció alapelvei egyéni és közösségi életünkben

Papp Tibor lp. előadása.
(Elhangzott: 2009. nov, 28-án, Pasaréten)

Alapige: Ef 2,8-10.

„Mert kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén ál-tala a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban jár-junk."

Kedves Testvéreim!

Előadásom témája: A reformáció alapelvei egyéni és közösségi életünkben
Egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztus és a kálvini alapelv Soli Deo Gloria. Lelkiségünk, gyülekezeti életünk és életvitelünk ma hogyan függenek ezektől?
A témánk óriási. Úgy gondolom, hogy most csak röviden említsük meg az egyes kérdéseket és vizs-gáljuk meg magunkat, gyülekezetünket. Tartsunk bűnbánatot, ha arra van szükség, s kérjük Isten Lelkét, hogy újítson meg minket.
Azaz milyen hatással vannak a reformáció „Sola"-i az egyéni és gyülekezeti életünkre? Valaki azt mondta, hogy erre könnyű felelni: Semmilyen hatással nincsenek. Igaz ez?

Sola Scriptura (Egyedül az Írás).

Csak a Szentírás alapján ismerhetem meg Istent, s csak az Írás vezethet el a helyes életre. 
A Szentírás Istentől ihletettségébe, csalatkozhatatlanságába és tekintélyébe vetett dogma és a vele kapcsolatos dogmakör még a XVIII. század elején is rendületlenül állott. A reformáció centrális dogmá-vá tette a Szentírásról szóló tant, amikor kimondta, hogy a protestantizmusnak ez a formális princípiuma s a Szentírás minden tradíció elvetésével hitünk és cselekedeteink egyedüli zsinórmértéke és a „principium cognoscendi externum" minden theológia számára.
Később azonban, mint tudjuk, a felvilágosodás és a racionalizmus hatása alatt megkezdődött a Szentírás évezredes kőfalainak és fundamentális köveinek bontogatása is. Nem a Szentírás jobb megérté-sének a vágya vezette, hanem a Szentírás tönkretétele, hitelességének megsemmisítése. 
Szentírás helyes és igazi megbecsülésének tiszta református gondolata, amely magasra emeli a Bibliát, mint Isten Igéjét; vallja ma is mindazt, amit a hitvallások erre vonatkozólag teljes öntudatossággal tanítanak. Vallja tehát a Szentírás Istentől ihletettségét és éppen ezért abszolút tekintélyét, csalatkozhatat-lanságát, önmagában hitelességét, szükségességét, világosságát és minden egyéb tulajdonságát.
A református hitvallások komolyan, következetesen vallják azt, hogy a Szentírás Isten Igéje, külső-leg és belsőleg, formálisan és tartalmilag is. 
2Tim 3,16 verse ahol Pál apostol így ír: „ A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."
Az Istentől való ihletettségről bizonyságot tesz a Szentlélek a Szentírásban, az egyházban és az emberi lélekben. A Szentírásban sok hely vonatkozik ezekre a bizonyságtételekre: 2Móz 17,14 24,3-4 34,27 Dán 12,4 1Kor 2,14 Jn 16,13 14,16 2Jn 5. 
„Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik ő felőle megírattak." (Lk 24,25-27)
Akkor miért nem látja be mindenki? Erre a kérdésre már pontos választ ad az Íge: Nem teheti mindenki! „Az érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondság néki: meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg." (1Kor 2,14) 
A hit, s így a Szentírás ihletett voltának felismerése is a Lélek munkája s éppen ez teszi lehetővé azt, hogy higgyünk. Ez azonban nem értelmi munka eredménye, hanem a Szentlélek munkája (1Kor 2,12 Ef 1,19-20 1Kor 2 1Jn 2,20-27 1Kor 2,14 Mt 16,17 Mt 11,25 Jn 6,44-45 Gal 1,15-16 Ef 1,17-18).
Az Ige Isten Szentlelkének munkájából fakad. Így is mondhatnánk, hogy az Ige emberi szóvá lett Lélek. Ezért akiben Isten Szentlelke nem munkál, annak a Biblia bolondságnak tűnik. 

Sola Gratia! (Egyedül kegyelem)

A kegyelmet Isten és az ember szempontjából tárgyalhatjuk. A kegyelem egyfelől tudniillik Isten tulajdonságai közé is tartozik, másfelől pedig az üdvösség útját is jelenti az ember számára a bűn után. Mi már hajlandók vagyunk a kegyelmet csak soteriologikus jellegűnek látni. Ez azonban csak a szűkebb értelemben vett kegyelem gratia speciális; a tágabb értelemben vett kegyelemnek, a gratia generalisnak azonban már nincsen soteriologikus jellege. 
Mert a Szentlélek lényegében mindenütt dolgozik, de speciálisan az ember világában. Így a kegye-lem is az egész világban dolgozik (tehát nemcsak a megváltás és üdvözítés, hanem a teremtés, fenntartás, gondviselés munkájában is), de legspeciálisabban a bűnös ember világában. Isten nem is tud másként fellépni, mert aki abszolút szuverén és teremtő a maga teremtményeivel szemben, mindig kegyelmes is egyszersmind. Így látta ezt a református theológia és ezért lett oly csodálatosan gazdag a kegyelmi tana. 
Hogy mi a kegyelem a maga igazi lényegében, csak a Szentírás tudja megmondani, mert ez azt is megmondja, hogy mi a bűn, és csak a bűn helyes fogalma mellett tudjuk igazán megérteni azt, hogy mi a kegyelem. Isten minden közeledése az emberhez kegyelem. Csakis az lehet kegyelmes, aki szuverén és az az igazi szuverén, aki nagyon kegyelmes is tud lenni, ha akar. Még a pogányok életében is van kegye-lem. A pogányok magukra hagyását tehát például a Cselekedetek 14,16 -ban sem szabad elhagyásnak tekinteni.
Tehát üdvösség kegyelemből van és nem a mi jó cselekedetinkért.
Fontosak a jócselekedetek, de nem azokkal kezdődik. Mert magunktól nem tudunk Isten szerinti jót tenni. Azzal kezdődik: odaroskadok Isten elé, és azt mondom: Én bűnös ember vagyok, Uram! Könyö-rülj rajtam! És amikor hittel megragadja az ember Isten ígéretét, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól, akkor a bocsánatot nyert bűnösnek az örömével indul el a jócselekedetek útján. 
Ugyanez tükröződik a tékozló fiú jól ismert példázatában. A sorrend ez: előbb kegyelmet kapok az Atyától, utána kapom ajándékba azt a lehetőséget, hogy otthon maradva, az Ő akaratát teljesítem öröm-mel és önként. Nem azért fogadott vissza, mert előbb teljesítettem valamit! Én csak azt tudom teljesíteni, amit a tékozló. Eltékozolni, magamat és másokat tönkretenni. 
Előbb a kegyelem, utána a cselekedetek. Előbb visszafogad az Atya minket, tékozlókat, és utána képesek leszünk örömmel, a számunkra elkészített jó cselekedeteket cselekedni.
Heidelbergi Káté 62, 63, 86 91. kérdés-felelet. 
Ismerős-e nekünk ez a hála? Mert, ha mi jócselekedetekkel akarunk Istennek és másoknak kedves-kedni, az ezzel kezdődik. Először elfogadni kell, mégpedig azt elfogadni, amit Ő kínál. Ő tudja, mire van leginkább szükségünk.

Sola Fide! (Egyedül hit)

Kizárólag hit által lehet az enyém az örök élet. De mit értsünk hit alatt?
Az embernek Istenhez való viszonyában e szavak az embernek azt a lelkiállapotát jelentik, amely-ben az belső meggyőződésből biztos az Ő Istene és annak ígéretei felől, azok teljesítését várja, azokra épít, szóval a lélek valami nagy benső bizonyosságot nyer (2Krón 20,20 Ézs 7,9).
Ha csak pszichológiai szempontból nézzük általában, akkor azt látjuk, hogy a hit, a hivés, általános emberi vonás és az élet berendezéséhez tartozik az, hogy higgyünk az embereknek, az eseményeknek, a múltnak stb. A legegyszerűbb hit az, amikor hiszünk valaki szavának. Jézus ilyen hitet is kíván (Jn 5,46). Ez az a fides civilis (polgári hit, hitelesség), a polgári megbízhatóság, amelyben benne van a hitelképesség is. Isteni ajándék ez a lelki élet számára! 
A hit nem vélekedés vagy sejtés, mert akkor a saját véleményünk lenne, de különbözik a tudástól is. A hit a látással áll szemben (Jn 20,29 Zsid 11,1). A hit nem látás vagy tudás, nemcsak az értelem dolga, nem is megbizonyosodás a tudat számára, mert szívvel hiszünk (Rm 10,10), és hit által értünk (Zsid 11,3).
Az üdvözítő hit tehát nem saját cselekedete az embernek, hanem Isten adománya és a Szentlé-lek munkája.
Heidelbergi káté: 21. Kérdés-felelet. 
Azért van szükség a hitre, hogy az üdvösségben személyesen részesüljünk, mert ez a megtart-tatás útja. Ez már az Ótestamentumban is így van, a Zsidó 11. ezt sorolja fel (Mk 1,15 16,16 Jn 3,18 Rm 1,16-17 1Jn 5,10.12).

Solus Christus! (Egyedül Krisztus)

Az üdvösség, a kegyelem egyedül Krisztusért adatnak nekünk. Csak Krisztusért van bocsánatunk. Ő hordozta el az Atya haragjának súlyát a kereszten. Ő halt meg a mi bűneinkért. Ő fizetett helyettünk. Egyedül csak Krisztus.
1Timótheus 2,5: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul"

Csel. 4,12
És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.
Heidelbergi káté: 37. Kérdés-felelet. 

Franciaország Református Egyházainak Hitvallása, amelyben Kálvin szerkesztésében a következő ösz-szegzést találjuk Krisztus áldozatáról és annak hatásáról:
„11. Istennel való megbékélés. 
És elsősorban hisszük, hogy Krisztus halála volt az egyetlen és örökkévaló áldozat az Istennel való megbékéltetésünkre, és hogy ebben minden bűnünkért teljes elégtételünk van, vére által meg vagyunk mosva minden szennyünktől, s ennek következtében teljes bizodalmunkat bűneink megbocsátásába vet-jük, amelyet ő szerzett nekünk, éspedig nem csupán egy esetre, hanem életünk minden idejére. Ezért is neveztetett ő igazságunknak (1Korintus 1, 30). S annyira távol áll, hogy érdemeinket túlbecsüljük, misze-rint teljes alázattal valljuk meg, hogy ha Isten arra tekint, ami bennünk van, nem talál másra okot, mint hogy kárhoztasson minket. Így nincs más menedékünk arra nézve, hogy kegyelméről bizonyosak le-gyünk, mint pusztán az irgalma, amennyiben ő elfogad minket szeretett fiának nevében."

Soli Deo Gloria! (Egyedül Istené a dicsőség)

A reformátusság legspeciálisabb tanítása, hogy mindenért Istené a dicsőség. Ez tulajdonképpen az Isten szuverenitása dogmájából következik.
Az Isten legfelségesebb mindenhatóságának, tehát szuverenitásának elvét, ha megkérdezzük, termé-szetesen vallja a kereszténység minden formája, mert elvégre a Szentírás erre vonatkozó nagy kijelentései elöl nem lehet kitérni. 
Az Isten szuverenitásának dogmája tehát az Isten abszolút mindenhatóságáról, világokat teremtő és világok - az egész mindenség - fölött álló megmérhetetlen hatalmáról szóló bibliai gondolatok tudományos összefoglalása. Teremtés, fenntartás, gondviselés, predestináció, stb. mind rokongondolatok vele s ugyanebbe az eszmekörbe tartoznak. A Hiszekegy első mondata is ezt fejezi ki, a Miatyánk s min-den igazi imádság is ezt állítja előtérbe. A Biblia telve van az örök Isten felmérhetetlen nagyságának, mindenhatóságának dicsőítésével; a Zsoltárok erről zengenek (8. 19. 24. 148. stb.) s talán még sokan nem is tudják, hogy az Isten szuverenitásának e hatalmas gondolatát akarja kifejezni a református istentisztele-tek ősi klasszikus bevezető fohásza is: „A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart és igaz-gat mindeneket. Ámen." - Ebben az elő-fohászban benne van az egész kálvinizmus vezérgondolata. 
A kálvinizmus theocentrikus alapon az Istenből indul ki s neki ad meg minden hatalmat, minden méltóságot és minden dicsőséget; az embernek pedig csak annyit, amennyi azt, mint az élő Isten teremt-ményét megilleti.
Nem részlet-szuverenitás. Rendkívül fontos azután annak a ténynek a hangsúlyozása is, hogy a re-formátus keresztyénség mindig és mindenütt az egész élő Istennek, azaz a Szentháromság egy örök Is-tennek szuverenitását hirdeti. És ereje éppen abban áll, hogy a Szentháromság egy örök Isten szuvere-nitását soha és sehol sem engedi csorbítani s azt mindenütt és mindenkor abban a rendben és olyan for-mában állítja előtérbe, ahogy azt az örök élő Isten önmagára s a maga titkos belső életére vonatkoztatva a Szentírásban kinyilatkoztatta. 
Hol kezdődik tehát a különböző keresztyén felekezetek, theológiai iskolák és irányzatok között az alapvető eltérés? Az Istenről és főleg a szuverenitásról szóló felfogásban. Mert aki csak teremtő Istent ismer és fogad el, de megváltót, újjáteremtőt és megszentelőt nem, szóval, aki csak az Atya szuverenitását látja, de a Krisztusét és a Szentlélekét nem, az nem áll a teljes keresztyénség alapján. 
A kálvinizmus és a keresztyénség többi formái között tehát az a különbség, hogy a kálvinizmus a szuverenitás gondolatát egyetemesebben, következetesebben vallja, mint emezek s ezért a kálvinizmus a legtheocentrikusabb valamennyi között. Itt ugyanis az élő Isten a középpont, a kiindulási pont s nem az ember; és ezért a református theológia is az Isten szuverenitásából indul ki, s nem az ember üdvözítésének vagy a bűnös megmentésének gondolatából.
Luthernél Isten munkájának mentő oldala domborodik ki a bűnös lelke érdekében, Kálvinnál e mellett és e fölött a szuverén Isten félelmetes fensége is, aki ítél és kegyelmez is. Az általános protestáns keresztyénség a vergődő bűnbeesett nyomorult embert látja elsősorban, a kálvinizmus azonban e mellett és ezenfelül a lázadó embert is, aki bűneiben az Isten ellen támad s az Ő szuverenitását megtagadva, he-lyette a maga képzelt emberi szuverenitását akarja az Isten detronizálásával proklamálni . A kálviniz-mus tehát nemcsak az ember szempontjából nézi a bűnt, hanem az Isten dicsősége és szuverenitása szempontjából is. 
És ezen az alapon értjük meg mélységes értelmét annak a különös paradox mondásnak is, amely a XVI. századbeli kálvinisták fanatikus hitére célozva így szólt: „Ezek az emberek készek lennének még elkárhozni is, ha tudnák, hogy ezzel is az Isten dicsőségét szolgálhatják." Ez a paradox gondolat pedig más szavakkal azt jelenti, hogy a legmélyebb istenhit az Isten szuverenitása alá való feltétlen önalá-rendeléssel jár együtt; mert a boldogság nála nem külön jutalom, hanem maga az Istennel való és Isten által megújult élet. 
A kálvinizmus a szuverenitás gondolatát a maga teljes egyetemességében tudja megtartani és érvé-nyesíteni és hirdeti Isten abszolút uralmának és mindenhatóságának tényét úgy a teremtett mindenségben, az általános kegyelem világában, mint a Krisztus királysága által a különös, megváltó kegyelem ereje által az újjáteremtés világában. A kálvinizmus tehát nem részlet-szuvereni-tást hirdet, hanem a Szenthá-romság egy örök Isten teljes szuverenitását az időben és örökkévalóságban egyaránt s így az élet minden területén is.

Egyedül Istené a dicsőség!
Mindenért Istené a dicsőség!
Papp Tibor
Bp. Pestszentlőrinc Kossuth téri Református Egyházközség

[1] ApCsel 14,16: „Ki az elmúlt időkben hagyta a pogányokat mind a maguk útján haladni."
[2] fides civilis lat. polgári hit, hitelesség
[3 detronizálás lat. trónfosztás
[4] proklamál lat; kikiált; ünnepélyesen közhírré tesz, kihirdet